A minap vittem haza kindertojást a gyereknek. Szoktam, mert szereti. A csokit azt szerencsére nem annyira, azt sűrűn otthagyja, inkább a kis játék érdekli belőle. Kibontja, szétszórja, aztán jön a szokásos „apa rakd össze”. Mer' a kindertojáshoz jár egy apa is, aki összeszereli az összeszerelni valót. Vagy legalábbis az lenne a jó, a természetes, ha lenne. Sajnos nem mindenhol van.

Már rutinosan állok neki a műveletnek. Kezeim közt egy kis srác alakulgat, lábak, törzs, kezek, ahogy kell. Na meg egy fej, ami valójában egy pici monitor. Na persze nem igazi, csak egy utánzat, de azért egyértelműen felismerhető. Hatásvadász elemként a monitor elő-, és hátlapja közé egy kis négyzet illeszthető, amelynek mozgatásával hol vidám, hol pedig szomorú arcot vág a srác. Pár ilyent már összeraktam, 3-4-et már biztos, bár nem számolom. Most úgy a kezembe maradt, nézem a tévéfejű srácot. Az jut eszembe, hogy akár jelképe is lehetne a magyar társadalomnak ez a kis figura. A tévéfejű ember, a tévéfejű társadalom. Ilyenek lettünk. A tévé szép lassan ránk telepedett, befúrta magát az agyakba, átvette az irányítást és most ott csücsül a nyakunkon. Dolgozik az agyunk helyett, megmondja mit szeresünk vagy éppen ne szeresünk. Kialakítja a véleményünket, meghatározza mi érdekeljen és mi ne, milyenné akarjunk válni és milyenné ne, mi az amit utánozni akarjunk, mi a trendi és persze elrettent attól ami nem tetszik neki. Mónikasón, Joshibaráthon, Győzikén, Fókuszon és Reflektoron edződött agyú milliók, akiknek az esti Barátok köztre való rákanyarodással teljesedik ki az álomvilág. Ezekkel foglalkozz, a többi lényegtelen. Néhány ezerért lefizetett statiszták műbalhéja a stúdióban egy kamu apasági vizsgálat miatt, meg a Molnár Anikó legújabb mellműtétje és persze Győzike 174. válási kísérlete, na ezek azok amik fontosak. Meg a Berényi Miki legújabb cselszövése. Az állam brutális eladósodása, a rabló privatizáció, a szakadék felé robogás nem lényeges. Az ne érdekeljen, szóra sem érdemes. Inkább álmodj! Sztárvilágot, celeb hősöket, bűnhődő Berényi Mikit. Aludj el szépen kis Balázs!

Gyurcsány takarodj!

Izgalmas jelszó, kóstolgatja az ember. Hazudott. Bizonyára csak ő... Illetve még az MSZP is. Vajon egyedül? Egyáltalán lehetett volna ezt egyedül? Miért hitték el az emberek, hogy minden rendben van ebben az országban? Hogy szó sincs eladósodásról, összeomló gazdaságról, megszorítási kényszerről, sőt a magyar gazdaság ereje teljében van és nyugodtan nevezhetjük „panonpumának”? Mert az emberek hittek a tévének. Annak a tévének amely nemhogy a hazugságok leleplezéséért nem tett semmit, de még támogatta is azokat. Támogatta a hallgatásával vagy éppen azok lejáratásával, elhallgattatásával, akik fel akarták hívni a figyelmet a bajra. És az emberek hittek a tévének, mert elhitték, hogy a kereskedelmi csatornák függetlenek, hogy az ezen csatornákon folyó hírműsorok vagy politikai töltetű műsorok feladatuknak tekintik a korrekt tájékoztatást. Így viszont teljességgel hihetetlennek tűnt nekik az, hogy ha az MSZP propaganda hazugság lenne, akkor a tévé ne leplezne le egy ilyen pofátlan hazugságáradatot. Biztosak voltak benne, hogy ha tényleg olyan nagy lenne a baj és annyi a hazugság, akkor a Napló meg a Házon kívül már rég utána járt volna és leleplezett volna mindent. Hiszen ez a feladatuk, korrekt módon tájékoztatni.

Mi meg csak néztük, ahogy Erős Antónia gyermekded örömmel számol be a berlini állatkert újszülött jegesmedvéjéről vagy egy Isten háta mögötti tanyáról előkerült elképesztő méretű tyúktojásról. Miközben a háttérben újabb és újabb tízmilliárdok kerültek fel az Állam hitel rovatába. Figyeltük a Naplós srácok elkeseredett küzdelmét a Pest környéki illegális szemétlerakók ellen, sms-ben szavaztuk meg, hogy kurva jó fejek, meg, hogy mi is annyira szívesen részt vennénk ilyesmiben, hogy az már eszméletlen. Közben újabb és újabb milliárdok tűntek el a nagy semmibe, újabb és újabb ingatlanok privatizálódtak fél-, negyed-, vagy éppen tizedáron, csendben a háttérben. Nem azért mert nem tudta ezt az RTL vagy a TV2. Nem akarta tudni, és ez nagy különbség! Ki döntötte el azt és miért, hogy engem jobban kell, hogy érdekeljen a berlini medvebocs meg a Molnár Anikó melle, mint az, hogy itt tízmillióan rohanunk a vesztünkbe? Miért lettünk tévéfejűek? Miért van az, hogy ebben az országban tízből hat ember kapásból fel tudja vázolni a Berényi klán családfáját, viszont azt, hogy hogyan alakult az Államháztartási hiány az elmúlt években jó ha kettő tudja? Miért van az, hogy tízből nyolc tudja, hogy a Berényi Miki egy rohadék, aki mindenféle galádságban benne van, de fogalmuk sincs arról, hogy ki és hogyan irányítja az Uniós pénzek felhasználását? Miért tudunk szinte mindent Győzike, Fekete Pákó meg Kiszel Tünde magánéletéről, miközben fogalmunk sincs a saját kormányunk összetételéről? Miért tartanak minket izgalomban az álomvilágban kreált műbalhék, miközben flegma nemtörődömséggel nyugtázzuk a legpofátlanabb lenyúlásokat is? És közben csodálkozunk (már aki még foglalkozik vele), hogy az elmúlt húsz évben egyre pofátlanabbak lettek a lenyúlások. Mindig egy kicsit továbbléptek, figyeltek, hogy mi a reakció és szép lassan rájöttek, hogy itt mindet szabad. Mert minket úgyis a Vacsoracsata érdekel, nem az, hogy ki mit nyúlt le. Most kezdünk háborogni, mert elfogyott a hitel és visszafelé kell fizetni.

Igen hazudtak, de ami még ennél is nagyobb baj az az, hogy ebben az országban a 80%-ot eleve nem is érdekelte, hogy mi történik körülötte. Amíg van hitel és abból gázártámogatás meg 13. havi nyugdíj, gyes meg családi pótlék, addig le van szarva, hogy ki mit lop el. A 80%-ot az álomvilág érdekli, az tartja izgalomban és magasról szarik arra, hogy mi történik a valóságban. Pedig nem az az álomvilág, hanem ez a valóságos az, ami kő keményen hatással van az életére. Talán ezt most megtanuljuk. Persze nem vagyok naiv, nem hiszem, hogy mindenki az agyába vésné, de talán egy része annak a 80%-nak megjegyzi.